A mézeskalács története I.

A méz pótolhatatlan édesítőszer volt a régi időkben, az egyik legértékesebb alapanyagként tekintettek rá. Megbecsülték, nagy jelentőséget, sőt misztikus erőt is tulajdonítottak neki. Az istenek eledelének nevezték.

Már az ókorban is használták a mézet tészták, sütemények, lepények készítéséhez. Az első mézeskalács feltehetően mézből, lisztből, vízből kevert kásaszerű anyag volt, amelyet forró kövön szárítottak. A régészek feltételezik, hogy i. e. három évezreddel az Indus folyó völgyében kör alakú kemencében, agyagformában mézes kalácsot is sütöttek már. Erre a mahenjo-darói ásatások leleteiből következtettek. Ezek a legelső mézeskalács sütésre utaló nyomok a történelemben.

A görögök az egyiptomiaktól, sok egyéb mellett, a sütőformákat is átvették. A philadelphiai múzeumban ezekből négy darabot őriznek, amelyek az i. e 4. századból valók. Az ókori görögök a halottaik szájába is mézes süteményt tettek, aki ezzel engesztelte ki az alvilág szigorú őrét, Kerberoszt (Cerberus), a háromfejű kutyát, akinek nyaka körül kígyók tekeregnek.

Más ásatások során találtak mézesbábokat is, amelyeket az ókori rómaiak az isteneknek sütöttek felajánlásként. Ezeket általában állatformára sütötték és az igazi állatok helyett „áldozták” az isteneiknek.